Gyakori probléma, hogy a csöndes, halk szavú gyermekről a pedagógusnak olyan képe alakul ki, hogy a gyerek keveset tud. Ez a tendencia egészen a felsőoktatásig megmarad, amikor is az addig csöndes, alulértékelt tanulók hirtelen kibontakoznak.
Általános iskolában jellemző, hogy a tanítónő azokat a diákokat ismeri el leginkább, akiknek gyakran hallja a hangját. Ám akik kevésbé merik magukat "adminisztrálni", azok könnyen a gyengébb képességűek skatulyájában találhatják magukat, sokszor teljesen indokolatlanul. Hosszú évekkel később aztán a gyerek környezete nem győz csodálkozni, milyen hihetetlen módon megnőtt a gyerek teljesítménye. Pedig nem ebben állt be változás, csupán a megítélés szempontjai változtak.
Míg általános iskolában az órai munka, az ott történő aktív részvétel a döntő, addig a főiskolán, egyetemen ez már kevésbé számít. Sokkal inkább a vizsgán való teljesítmény alapján értékelnek, ami egy zárkózott embernek megadhatja a kibontakozás lehetőségét. Így történhet meg, hogy a gátlásos, csöndes tanuló ebben az életkori szakaszban "újjászületik".
Pedagógusként tehát érdemes a színfalak mögé nézni, hiszen nincs kizárva, hogy értékes kincsre lelünk a csöndes emberke szerénysége mögött.